Esküvői fotó után érdeklődött jó egy évvel ezelőtt egy horihorgas, külsőségekben magára nem nagyon adó alak. Míg beszéltem neki, pofákat vágott, amivel – úgy néztem – a nem tetszéseit fejezte ki. Bevallom ilyen esetben kicsit ideges is leszek, meg néha az is eszembe jut, hogy mi lehet a marketingemben a hiba, hogy esküvői fotó ügyekben ilyen emberek keresnek fel. A beszédem végeztével kérdése nem volt, valami köszönésfélét motyogott és kifordult a stúdióból. Egy ilyen eset után vészesen lemerülnek az energia akkumulátoraim, kicsit várnom kell, míg újra feltöltődnek. Három hónap múlva váratlanul ismét beállított ez az ember és azonnal megkötött egy stúdió-szabadtéri kreatív esküvői sorozatot. Megemlítette, hogy a leendő felesége nagyon alacsony, viszont azt szeretnék, hogy a képeken ez ne látsszon, ez az egy kikötése van, a többi nem érdekli, rám bízza. Láthatólag most sem volt jókedvében, miután kifizette az előleget, elviharzott. A feleséget az esküvő napján láttam meg először, a lélegzetem is elállt, mikor egymás mellett megpillantottam őket. Egyébként szerintem nagyszerű dolog az, amikor nem külsőségek alapján találják meg egymást az emberek. Ez egy pozitív energiákat sugárzó gondolat bennem, amit szétárasztok magamban, mert tényleg nagyon jó dolog. Nekem viszont képileg kell bebizonyítanom, hogy ők igenis összeillenek, sőt…. egész életükre egybekötik a sorsukat. Tehát most is úgy álltam a dologhoz, hogy ismerem az embereket és az évtizedek alatt kifejlesztettem magamban, hogyan kell ezt csinálni. Hangulatot kell teremtenem, meg kell mosolyogtassam a párt, váratlan utasításokkal természetes mozdulatokat kell generáljak, el kell kábítanom őket, csak egymással foglalkozzanak, engem észre se vegyenek, éljék bele magukat! Én a folyamat alatt szépen idegenből egy régen nem látott baráttá alakuljak és kedvesen, a régi emlékekkel együtt feltörő örömmel nézzenek rám! Persze, nem olyan egyszerű ez, minden esetben más trükk, más megközelítés kell, ebben az esetben ez valahogy nem úgy alakult, úgyhogy izzadtam rendesen. Nagy nehezen sikerült a legfontosabb képeket elkészítenem, majd irány a szabadtér. Borzasztó meleg volt, a Nap iszonyatosan égetett, a szemek alatt mélyfekete árnyékok keletkeztek. Igyekeztem őket árnyékba vinni, de nem értették, már már majdnem mondtam nekik, hogy szörnyen néznek ki, azért kellene minél sötétebb helyre mennünk, de visszatartottam magam. Rájöttem, hogy ők teljesen maguknak valók, képtelenek más emberrel kapcsolatot teremteni úgy, ahogy az átlag. Valahogy túléltem azt a másfél órát. A képeken sokat dolgoztam utólag is. A férj jött értük, egykedvűen végignézte, fizetett, valamit motyogott, távozott.
Tegnap viszont megjelent, hogy után rendelne egy képet, de nem tudja melyiket, kiválasztaná a számítógépünkön. Oké, kikerestem, felmásoltam egy pendrive-ra, és átmásoltam neki egy szabad laptopra, hogy kibogarássza, melyikből akar még. Éppen egy leendő esküvői párral tárgyaltam, amikor mindez történt. Meg kellett szakítanom velük a beszélgetést, egy kép kedvéért ennyi hercehurcát megtenni éppen ilyenkor, nem valami izgalmas dolog. Még a végén nem kötök üzletet emiatt a fazon miatt- futott át az agyamon. Rápillantottam, ő is éppen rám nézett és intett, hogy segítsek neki. Nem tudta eldönteni három kép közül, hogy melyik a jobb, hát eldöntöttem neki. Már fel is állt, távozni készült. Elkértem a telefonszámát, és amíg írtam, ő a leendő esküvői párhoz fordult. -Eldöntöttétek már, hogy vele fogtok fotózkodni? – kérdezte tőlük. – Még nem- volt a válasz a meglepett pártól. Bennem meghűlt a vér, mit akar ez?
– Ne nagyon gondolkodjatok, mert ő a legjobb fotós, akivel valaha találkoztam! Nekem elhihetitek, nézzetek rám! A feleségem két fejjel alacsonyabb, szörnyen nézünk ki együtt, de ő úgy összehozta, hogy ez egyáltalán nem látszik! Minden ismerősünk elájult, hogy mennyire gyönyörű sorozatunk van! Nem kérdés, hogy ő a legjobb a szakmában! – a hangja a végén már bíztató volt …. és mosolygott! Rám nézett, kezet nyújtott és hangosan köszönetet mondott. Majd sietve távozott. Az esküvői fotózás azonnal megköttetett, a pár különleges élményként élte meg az eseményt, ők is felfogták, hogy itt valami rendkívüli dolog történt. Én meg azóta sem tudok napirendre térni a dolog fölött. Mindig rájövök, hogy egyáltalán nem ismerem az embereket. A világ, a hírek, a filmek, a média mindig óv és félt minket a rossztól, én meg újra és újra kellemesen csalódok!
