Gyakran találkozom olyan megrendelőkkel, akik egy gyors igazolványképet kérnek magukról, holott, mint kiderül, fontos önéletrajzi képként fogják felhasználni. Mosolyognak, mikor megemlítem, hogy jobb választásuk is lehetne, ha egy portréfotó sorozatot kérnének. Én magamat akarom adni, nem egy mesterkélt, agyonretusált idillikus képet- mondta az egyikük.
Nehéz erre az elutasításra hirtelen választ adni, mert a problémák a mélyben gyökereznek.
Ez a kérdés már a fényképezés kezdetekor is megosztotta a közönséget. Néhány ügyes fényképész felfedezte, hogy a nagyméretű negatívon, finom ecsetvonásokkal csodálatos, kedvező változásokat idézhetnek elő a fotográfián.
Márpedig a fényképet a valóság tökéletes másának, bizonyítékának tartották.
Éppen emiatt a fotó retusálásának az igénye hamarosan tömeges méreteket öltött.
Az emberek megkívánták, hogy a fényképeken szebbek, fiatalabbak, soványabbak legyenek, mint a valóságban. Különösen átláthatatlanná vált a helyzet a huszadik század elején elterjedt úgynevezett nemeseljárásokkal készült fényképeknél. Ezek már nem is igazi fényképek voltak, hanem azok másolatai, különféle technikákkal: brómolajnyomat, guminyomat, ozotípia.
Hogy mi került át az eredeti fényképről, kizárólag a fényképész szándéka szerint történt. Persze, ezek művészi igényességgel készült alkotások voltak többnyire, ahol fontos volt a fotóművész elképzelése, de jócskán készültek megrendelésre olyan portrék, amelyeknek nagy volt a keletjük, bár a valósághoz nem volt semmi közük.
Ma is láthatunk ilyen képeket dédszüleinkről, nagyszüleinkről. Ezeken az arcokon nyoma sincs semmilyen ráncnak.
A retusált fénykép végig kísérte a huszadik századot: Lenin, Rákosi és Sztálin idealizált fotói minden közintézményben mutatták a követendő stílust. Mindenki emlékszik Gorbacsov elnök szép tiszta homlokára, amit egyébként egy itáliai félszigetre emlékeztető hatalmas anyajegy díszített. Ma is érthetetlen számomra, miért kellett ezt az egész világ elől kiretusálni.
A hetvenes, nyolcvanas években teret nyert a dokumentarista stílus is egy kicsit talán túlságosan ijesztő valóság felfogásban.
A filmekben, fényképeken is elterjedt az adott fény használata.
Pedig tanulhattunk volna Hitchcocktól, hogy a fény irányultsága befolyásoló tényező.
Egy kék fénnyel alulról megvilágított arc soha nem kelthet szimpátiát!
Érthető ezek után a valóság kesze-kusza megmutatása körüli csömör, kiábrándulás. A bulvár és divatlapok kivasalt testű celebjei különösen ráerősítenek mindkét felfogás képviselői között.
A mi felfogásunk más. Mi hangulatot teremtünk, és különleges fényekkel hozzuk elő egy ember egyéniségét. Mindenki szép, aki magát adja, mindenki irigylésre méltó, akiről látszik, hogy jó kedv, szenvedély bujkál benne. Aki ma bizalmat szeretne kelteni, magabiztosnak akar mutatkozni, meg akar győzni, az egy portrésorozatot készíttet. Mindenkinek vannak archibái, amelyek a fényképen nem mutatnak jól. Egy pattanás, egy túlságosan éles ránc nem marad ott az elkészült képen, a szarkalábak is gyengülnek, az izzadságfoltok is eltünnek, de marad az egyéniség, és annak minden apró jellegzetessége megmutatkozik. Ma egy fotóportré olyan, mint egy gyönyörű autó fényes borítása, egy toronyház éjszakai kivilágítása. A fotóportré ma az elegáns megjelenés, az üzletszerzés, a karrier, a társasági élet kötelező kelléke.
