Az én napjaim tele vannak óriási sikerélményekkel, hiszen, szép nőket és sármos férfiakat, születésnapos gyermekeket, hálás, jó kedvű családokat, világra szóló esküvőket, kimagasló ünnepi eseményeket fotózok egész évben. Egy zörgő, sivító csavar mégis van a fényképészetem fogaskerekei közt és ez nem más, mint az igazolványkép.

igazolvanykepkeszitesbudapestErre ugyanis a legtöbben kényszerből, az utolsó pillanatban, nagy leszúrás után, vagy szükséges rossz tudatában lépnek be a fotóstúdióba. Arcukon rezignált tekintet, elnyomott düh, elkeseresedés látszik, félelmekkel, hiábavaló küzdelmekkel teli! Sokakból azonnal árad a panasz, hiszen nem fogadták el az előző igazolványképüket, ahol viszont még jó néztek ki, mások felháborodva közlik, hogy ennél nagyobb marhaságot, mint az igazolványkép, némelyek pedig megadóan leülnek, nyomja meg az exponálógombot fényképész úr, én meg se nézem! Képzeld el, ezeket az embereket, amint ülnek a széken, amit villamosszéknek, kivégző helynek éreznek! Méltatlan helyzet, megalázó pillanat! Kell az a rohadt kép, ráadásul gyorsan, nincs idő! Nincs időm, gondolják, és most még ez is! A napom tönkre megy, nem tudom, hogy hozom be az elvesztett időmet, minden elképzelésem csúszik, dől, mert az igazolványkép éppen most kell! Nekem ugyan nem kell, nekik kell, jaj, ez nem igaz, hogy így kezdődik a napom!

Ja, és hogy mit mond ez a fényképész, mennyibe kerül? Legutóbb huszonöt forint volt, most meg ezerkétszáz? Micsoda egy elvadult világ! Az automatában biztos olcsóbb lett volna, de már így is kicsúszok….! És akkor még ez a fotós azt mondja, hogy a legjobb helyre érkeztem, és hogy nyugodjak meg! Remélem, retusálja ennyiért, nem? Borzasztó képem lesz, szörnyű képem lesz!

A stúdiónk nap mint nap így vibrál, keserű érzelmek mennydörögnek, villámlanak a szó szoros értelmében a beérkező igazolványképes kuncsaftoktól. Azonban a fogaskerekek közé beszorult csavar egyszerre csak kipottyan, amint az igazolványképre rápillantanak /persze, csak aki rápillant és nem viharzik el/. Különös csend keletkezik ebben a pillanatban, amikor a szemek a képre pillantanak, mert a démonok, az igazolványképek démonai elillannak, szétesnek, elfolynak, semmivé válnak! – Egész jó lett! Egészen jól nézek ki! Tök jó lettem! Ez én vagyok, nem hiszem el? Ímélben is megkaphatom? Tudna ebből egy nagyobbat is csinálni? Na, ha ezt felmutatom a rendőrnek, biztos, hogy megenyhül! Azt hittem pedig, hogy hat év, tárgyalás nélkül!

Ilyenkor aztán előkerülnek a félelmüket igazoló iratok: nézze, mit csináltak belőlem a hivatalban, nem is szóltak, nem is kattant, nem is villant, egyszerre csak a kezembe nyomták, hát ez vagyok én? De már rohannak, süvöltve távoznak, remélem, valami kis megnyugvást is magukkal visznek.

portréfotók budapest