Bevallok egy nagy titkot. Én, aki több évtizede fotózok a stúdióban, régen eléggé viszolyogtam a műtermi képektől. Még vakut sem vettem magamnak, elítéltem minden vakus képet. A természetes fény volt a vezérelvem. Ismertem jól a műtermi fotózást, a hosszan beállított mozdulatokat és a művi mosolygást. Unalom, unalom és erőltetettség a köbön, a négyzeten és ezek azok a képek, amiket az ember egy idő után lelkifurdalás nélkül kiselejtez egy idő után. Aztán egyszer egy ismerősömnél csodaszép képeket láttam, nem tudtam betelni velük. Műteremben készült családi fotók voltak, de nem akármilyenek. Akkor ez teljesen ismeretlen volt, hogy valaki veszi a fáradságot és beszél a modelljeihez, hangulatot teremt és elfeledteti velük, hogy ő is ott van. Mintha egy homályos szemüveget vettek volna le rólam, kitisztult előttem a világ! Azonnal leesett a tantusz, hogy a fényképezés nem lehet teljes a stúdiófotózás nélkül. Mi több, még az is, hogy a természetes fény messze nem a legjobb a portrék készítéséhez, sőt a legritkábban jó. Aztán amikor belevetettem magam a lámpák és hátterek és egyéb díszletek közé, a sok beszéd és kisérlet, próbálkozás közben modelljeim megnyíltak és olyan képeket hoztam létre, amiket sem természetes környezetben, sem művi beállítgatás során nem tudtam volna. Együtt alkotni a gyermekekkel, az évente, ötévente ellátogató családokkal, az esküvői párokkal, egy teljesen új út volt a fényképezésben. Sok fényképész, akit nem tanítottak meg a szakmára és félreértelmezve hivatástudatát eléggé mély nyomott hagyott az emberek tudatában. Sajnos, egyik másik ma működő fotósban is. Akik pedig legyűrik előítéleteiket, csodálatos világba lépnek át.
Nyitok egy nagyszerű oldalt. Még csak néhány képet raktam fel, de néha nézz bele!
