Tegnap este felfedeztem egy gyermekfotó pályázatot. Szép gyerekeket keres egy híres csokigyár, amelynek csokijain egy gyönyörű gyermek kínálja a csokit. Rengeteg pályázó képe van már fent. Nyilván, hiszen nem kis tétre megy a dolog, óriási szenzáció lenne, ha az embernek a saját gyermeke néz vissza a boltok polcairól, a pénzről, amivel ez jár, már nem is beszélve. Szóval oda kell tenni apait anyait: gondolná az ember gyereke, ahogy a nagyapám szokta mondani még nyolcvan felett is. Azonban nem ez derül ki. A sok szülő igencsak biztos a dolgában: a képek legtöbbje láthatóan mobiltelefonnal készült, láthatóan szerény körülmények között. Sokszor írtam már arról, hogy elfogult nagymamák néhány centiméterről fotózzák kétségkívül szép és aranyos unokájukat, és nem zavarja őket a digitális gép kijelzőjén látható túlvillantott torz, hordóhatásokkal és színproblémákkal teli eredmény. Ez egy dolog, az ember tényleg elfogult, és nem is ért a technikához. De ez családban marad, és mindenki kijavítja magában a képet és kész. No de, hogy ezeket a képeket a szülők nyilván teljes egyetértésben így küldik el? Ez már azért nem jó. A képek másik nagy hányada az iskolai és óvodai fényképezéseken készült képek közül van. Megint csak megerősít, hogy mennyire szükség van ezekre a fényképezésekre, és ez az iskolákban általában csak megtűrt dolog és a legtöbb jó fényképész is rideg körülmények között készíti el ezeket a képeket. Aztán néhány kép láthatóan jó szakember által stúdióban készült.  Mindnek ott kellett volna készülnie. És akkor a zsűri is tárgyilagosan dönthetne. Az kapná meg a lehetőséget, akit valóban keresnek.