Kedvenc fényképeink – fogságban
Már alig várjuk, hogy fényképeinket láthassuk!
Ezek a mondatok gyakran hangzottak el, amikor a fotóstúdiónk laborjába adták be a kuncsaftok filmjeiket nyaralás, vagy karácsony, vagy születésnapi fotózás után. A fényképek első látványa ma is lenyűgöz mindenkit, még ha digitálisan készítettük is el. Már ugyan egyszer láttuk a fényképezőgép kijelzőjén, de számítógépen még érdekesebb, hiszen a képernyő jóval nagyobb!
Kedvenc fényképeinket aztán többször is megnézzük, még másoknak is megmutogatjuk – manapság persze okos telefonon, és a közösségi portálokon. Aztán jönnek a következő képek, az előzőek háttérbe szorulnak és a folyamat megy tovább. Évek múlva aztán csak kiváncsiak leszünk újra néhány esemény felelevenítésére és megkeressük régi kedvenc képeinket.
De vajon megtaláljuk őket?
Régen egyszerű volt, hiszen mindenkinek volt egy polca, fényképes doboza, amibe a fényképeit tartotta. Kivette a felcímkézett albumot és máris lapozgathatta magának, vagy mutogathatta a rokonoknak.
Ma azonban, amikor a technika abszolút szolgája lett a felhasználónak és teljes mértékű kiszolgálást biztosít, mégsem ilyen egyszerű az előkeresés.
Hirtelen nem is tudjuk, hova mentettük el azokat a képeket, amelyeket keresünk.
Nyilván a facebookon megvan. Oké. A nyilvánossá tehető képek talán. /egyébként örökké lesz facebook? Nyugodtan tárolhatjuk ott az életünket?/
A digitális képekkel hozzá szoktunk, hogy egy témáról jóval többet fotózhatunk, mint általában. Rengeteg kép készül egy-egy alkalommal, és a közösségi oldalra sietve tesszük fel az akkor éppen legjobban tetsző fotóinkat. A többit pedig lementjük. Lementjük a számítógépünkre egy mappába.
Már tíz évvel ezelőtt hallottam egy beszélgetést arról, hogy megtaláltak egy elveszettnek hitt fontos iratot egy irodában. Az adminisztrátor mesélte főnökének, milyen bravúrral lelte meg az iratot, melyik könyvtárban volt, annak melyik almappájában. Nagyon örültek a leletnek, ami a munkahelyi számítógépből került elő, amin egyébként a napi munkájukat végzik. Már akkor felvetődött bennem, hogy mi lesz a sorsuk a fényképeinkkel évek múlva.
Meddig lehet amúgy érdekes egy fénykép, meddig fontos vajon megőriznünk?
Büszkék vagyunk, ha van nagyszüleinkről, dédszüleinkről egy-egy családi kép. Talán izgalmas dolog lenne, ha találnánk egy csomó fényképet a hétköznapjaikról, de ez nem lehetséges, hiszen nem készültek. A képek száma nemcsak emiatt kevés, hanem időközben elvesztek. A rokoni kapcsolatok meglazultak, a költözések, halálesetek, háborúk miatt a képek eltűntek!
Ma számítógép összeomlásokról, winchester tönkremenésről lehet hallani. A legnagyobb veszély azonban az, hogy képeinket nem katalogizáljuk és nem készítünk papírképeket sem.
Fényképeink fogságba kerülnek előbb-utóbb, mert valahova elrejtettük őket. Számítógépünket, telefonunkat időnként lecseréljük, a bele mentett emlékeinket is újramentjük? Néha igen, néha nem. Reméljük, a gyerek lementi.
Egy olyan helyzet áll elő hamarosan, hogy nem emlékezünk arra, hol is vannak az emlékeink!
